Életem legboldogabb időszaka az az öt eszetendő volt, amit a gyerekeimmel otthon tölthettem. Így aztán nem véletlen, hogy felszínre kerülő emlékeim ebből az időszakból származnak. Lévén a lányom a családban az első unoka, így mondanom sem kell, hogy elkényeztettük. Olyannyira, hogy amikor minden orvosi tiltás ellenére megszületett az öccse, gyermekem féltékenységét csak szuperlativuszokban lehetett emlegetni. De azt el kell ismernem, hogy volt kitől örökölnie lányomnak ezt az érzelmet, mivel rossznyelvek mesélik saját gyerekkoromból, hogy féltékenységemben gyerekkocsistól indítottam el szegény öcsémet a Zala folyó felé. Hála az égnek semmi baja nem lett, mert csak a baromfiudvarig gurult a kocsi, de nekem az eset után egy darabig nem volt kedvem leülni a fenekemre. Viszont gyermekem erdetiségét értékelnem kellett minden egyes alkalommal, mert kétszer ugyanazt sosem adta elő - hiába a stilus vele születik az emberrel.
Íme az egyik: Én a fürdőszobában mosok, jah akkor még nem volt automata mosogép! Kislányom a szobájukban játszik - vagy én legalábbis úgy tudom. Kisfiam, miután talán 3 hónapos, a kiságyban alszik. Miután lányom úgy tudja, hogy csak isten szeme lát mindent, az anyáé nem, így feláll a kiságy szélére és belekapaszkodva alig 9 kilójával addig rázza, míg szegény öccse felébred, és jogos felháborodásában, hogy legszebb álmából zavarta fel bosszúálló nővérkéje, sírvafakad. Erre a lányom duzzogó pofival, már előre megsértődve azon, hogy most majd ismét az öccse kerül az érdeklődésem középpontjába, utánam jön a fürdőbe és durcás hangon, világfájdalmas tekintettel, tenyérbemászó hangon felelőségre von. - Nem hallod? Bőg a fiad!!!!!!!, és közben látom, ahogy agyában elégedetten cikáznak a gondolatok, no, most megint jól kibabráltam mindkettővel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése