Mostanában a Sprektum tv-n megy egy sorozat, a címe: Segítség gyerekeim vannak! Nézem, nézem a műsort és emlékeimből egyre-másra villannak fel hasonló képek. Mint már említettem, felkészülten, könyvszekrényre való szakkönyvvel ellátva vártam első gyermekem születését. No, az egyik ilyen pedagógiai útmutatóban olvastam, hogy a gyermek legkönnyebben úgy tanítható rendre, rendszerességre, hogy a délutáni és esti lefekvés előtt együtt rakodik a baba és az anyuka. Az első gyereknél még roppant naiv, és hiszékeny az ember lánya! Eljön a délutáni pihenés ideje. Fogom a ruháskosarat, - mert első unoka lévén, csak a toronyórát nem kapta még meg a másféléves leányzó - és naivan gondolom, hogy most aztán megmutatjuk a világnak - mármint én, meg a lányom-, hogy milyen is a tökéletes gyerek. Anyuka tervez, Gyöngyvér végez. Fogom az első játékot, és biztató mosollyal belerakom a kosárba. Lányom rám néz, és én büszkeségtől repeső szivvel gondolom, hogy lám, máris sikerült felkeltenem gyermekemben a vágyat, hogy holnap már magától rakodjon össze. Belerakom a kosárba a második, a harmadik .... a sokadik játékot. Egyre csüggedtebben, mivel a kisasszony rakodási kedve az istennek sem akar megjönni. Négykézláb kúszok - mászok a szőnyegen, kerülgetve a leányzót, mert ha a könyv ezt írta, akkor nálam okasabbak biztosan kipróbálták. - Még ma is hajlandó vagyok elhinni, hogy tapasztalati úton adták a tanácsot, csak a gyerek , aki a próba alanya lehetett, nem az enyém volt. - Már majdnem tele a kosár, mikor a hölgykezdemény jól láthatóan felfigyel ténykedésemre és segítő szándékkal, királynői mozdulattal mutat a hátam mögé:
- Ott is van még!
No, ennyit a pedagógiáról! Ugye nem kell részleteznem, hogy későbbiekben is ki volt az, aki rendet rakott a gyerekszobában?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése