Mint már egy előző bejegyzésemben említettem, adódtak apróbb összeszoktatási gondjaim, amikor megszületett a fiam. Persze volt kellemes oldala is, hogy féltékeny volt a lányom, pl. sosem kellett foglalkoznom azzal, hogy szoptatás után mi legyen a megmaradt tejjel. Lányom alig várta, hogy az öccse befejezze az evést, sőt lehet el is szopta volna előle. Aminek dupla haszna volt, én megmenekültem egy időt rabló tevékenységtől, a lányom pedig közel 3 éves koráig kapott anyatejet, ami meg is látszik, hisz vékonysága ellenére, szinte nem is volt komolyan beteg. De, minden anyai rózsaszín szemüveg ellenére be kellett látnom, hogy néha nagyon hisztis a kisasszony. Volt úgy, hogy télidőben, mikorra felöltöztettem a pólyás és a 2 éves gyerekem, majd magam is kabátra kaptam, idegességemben már csak a térdig érő hóban vettem észre, hogy papucsban indultunk neki a sétával összekötött bevásárlásnak. Nos, egy így indult séta mondanom sem kell, hogy hasonló hangulatban folytatódik. A fiam ordított, a lányom ölbe akart jönni, a végén már lefeküdt a koszos hóba. Mire felcipeltem a babakocsit , a gyerekeket az emeletre, úgy éreztem megbolondulok. A kicsit végre beraktam a kiságyba és vetkőztettem volna a lányomat, akinek persze most jutott eszébe, hogy nem játszotta ki magát a hóban, és hallani sem akart a vetkőzésről. Földhözvágta magát, ordított - végképp kiakadtam.
Szégyen ide, szégyen oda - nem tudtam uralkodni az idegeimen és ruhástól, csizmástól, cseppet sem gyengéden beleraktam a gyereket a hideg vízzel teli fürdőkádba az öblítésre váró ruhák közé.
A lányom egy tizedmásodperc alatt lehiggadt, felállt a kádban, elegánsan lesöpörte magáról a polipként ragaszkodó pelenkákat és lefigymálóan odavágta.
- Na, úgy kell neked! Most aztán még moshatsz is.!!!!!!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése