Kutyarafinéria

Húslevest főztem finom karajcsontból, és testvériesen megosztoztunk Jarjarkával. Övé lett a húsos csont, enyém a leves és a zöldségek.
Csigolyákra tördeltem a csontot,és tálcára raktam kutyusomnak, nehogy a földről keljen ennie, elvégre az olyan lealacsonyító. Jarjarka szokás szerint kiemelte a csontokat, és egyenként a konyha szőnyegre hurcolászta azokat, ezért nem is szóltam rá, hisz csak a szobába nem szabad ételt bevinnie, azt meg mégsem várhatom el tőle, hogy pici tappancsaival a hideg kövön álldogáljon addig, míg jól nem lakik.
Vacsora után lefeküdtem, hallottam, hogy kutyusom jól el van a csontjaival a konyhában. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy Jarjarka szöszmötölését közelebbről hallom. Leleményes ebecském, azért hogy közelebb legyen hozzám, arra a következtetésre jutott, ha a konyhában ehet a szőnyegen, akkor az előszoba is tökéletes ebédlő lehet, hisz a szőnyegek egyformák. Jogosnak ítélte ott tartózkodását, hisz a küszöb még nem a szoba. Miután Jarjarka kiszórakozta magát a csontjaival, felugrott az ágyam végébe, és mint aki jól végezte dolgát, nekiállt TV-t nézni, szunyókálni.
Félálmomban aztán rájöttem, hogy csak éberségem altatta ebecském. Egyszer csak azt érzékeltem, hogy leugrik az ágyról, zörög kicsit az összehordott csemegéivel, majd ismét az ágyamon kötött ki, ahol aztán jóízű csontrágcsálásba fogott.
Elvégre, ha alszik a gazdi, akkor nem is tud megtiltani semmit.
Én meg másnap hajnalban arra rezzentem, hogy őskövület tisztaságú csigolya csontok törik nemesebb testrészem.