Hogyan ne legyen állatketed

Miután panelban kezdtük családi életünket, még a gyerekek megszületése előtt elhatároztam, hogy a lakásban nem tartunk állatot. Elsősorban az állatszeretet miatt nem. Volt a testvéremnek egy kertje a város határában, ahol a szüleim valóságos állatparadicsomot teremtettek, így én naív lélek azt gondoltam ez a gyermekeimet is kielégíti. A "könyvből nevelt" lányom - majd elmesélem a sztorit - be is érte ezzel a magyarázattal, de már említettem a fiam ennél sokkal öntörvényűbb volt.

Manokám talán 3 éves lehetett, és jött a "Madarak és Fák Napja", ami kisállat kiállítással is járt.

Mielőtt elindultunk megbeszéltem gyermekeimmel, hogy nem veszünk semmiféle jószágot, mível ketrecben tartani egy élőlényt az kinzás. Csemetéim természetesen lelkesen bólogattak, nagy empátiáról téve tanubizonyságot. Én, mint naiv édesanya majd szétrobbantam a büszkeségtől, hogy milyen okos, megértő gyermekeim vannak. A kiállításon szebbnél szebb jószágok előtt álltunk meg, de bár láttam a gyerekeim szemében a fel - fel villanó vágyat, hogy valamelyik jószágot hazavigyék, 1-1 jól elhelyezett megjegyzésre eszükbe jutott tanmesém a rabságban élő állatok lelkivilágáról, bár nehéz szívvel, de lemondtak az ajkukra kivánkozó kérésről, hogy vigyük haza valamelyiküket. Így érkeztünk el egy standhoz, ahol sorsolással kanárit lehetett nyerni. Volt egy óriási zsák, telis - tele fehér ping-ponglabdával és mindössze egyetlen sárga labda volt benne. A nyerő golyó! Kihúzásának esélye közel nulla. No, ez felkeltette kisfiam figyelmét, miután rengeteg állatos könyvet lehetett nyerni, a főnyeremény pedig egy kanári volt.

- Anya, ha már nem viszünk haza semmi élőlényt, akkor nyerek egy könyvet!

A kiránduláson a gyerekek mintaszerűen viselkedtek, - a sorsjegy ára 10 forint volt, ami akkoriban sem volt egetverő összeg -, így természetes volt, hogy engedélyeztem a próbálkozást.

Nem volt jó ötlet! A fiam az ezernyi hófehér labda közül kikapta az egyetlen sárgát! Így rögvest tulajdonosa lett a kanárinak, amiről a világ minden kincséért sem mondott volna le akkor már egyik gyermekem sem - én meg vehettem 300 forintért egy kalitkát is a jövevénynek.

Gyermekeim meg büszkébben cipelték haza a zsákmányt, mint anno az ősember a mamutot.

Én meg megállapíthattam, a pedagógiám ismételten hajótörést szenvedett, avagy ember tervez, Isten - vagy a gyermeki rafinéria - végez.

Így kezdődött az a folyamat, ami azt hiszem sosem ér véget családomnál, ugyanis a kanári csak az első volt kedvenc állatok sorában.