Vasárnap délután a májusi nyárban, egy remek könyvvel a kézben, fa alatt heverészve, a tökéletesség netovábbja. Kutyusunk a nyugágy alatt ejtőzött, én pedig átadtam magam az élvezeteknek. A napsugarak és a szellő simogatásának és a madarak csiripelésének, és hogy a szellemem is kivegye részét a gyönyörből, időmet Lőrincz L. László : Kilenc csontfarkas című művével múlattam. Közben gyönyörködtem a csodálatosan kék ég és a zöld milliónyi árnyalatában. Láttam rétisast, amint vadászrepülőként suhant át a patak fái fölött. A meglepetéstől nem hittem a szememnek, mert bár tudtam, hogy hatalmas - az ember látja az állatkertben, olvas a méreteiről -, de élőben, szabadon szárnyalva látni, - az a valódi élmény.
A rozsdafarkú pár már öcsém idejében is itt fészkelt a pajtában, most tanítgatják repülni az első fészekaljat. Az egyik fióka valószínű nem az anyai elvárásoknak megfelelően viselkedhetett, mert az anyamadár felrepült a pajta tetejére és ingerülten csipogva elkezdte szidni szófogadatlan csemetéjét. A rosszcsont tisztában lehetett vétkével, de dacos kamaszhoz illően visszafeleselt, igaz, volt olyan óvatos, hogy anyjától jóval távolabb a tető egy alacsonyabb pontján szállt le, és lépésről - lépésre , folyamatosan magyarázgatva lépegetett anyja felé. Úgy látszik, a madármama sem tudott tovább haragot tartani, mint anno én, mert a fióka egy hosszabb monológ után anyjához reppen, és egy összebújás után együtt repülnek a tavaszi ég felé.
Aztán megváltozott az idilli kép, a májusi kánikula után megérkezett a vihar, megmutatom én milyennek láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése