December ötödike este. Regina és Martin itt vannak, míg az anyjuk jógázik.
Felszabadultan játszanak a Dédivel, míg én a folyosón hagyott cipőjükbe rejtem a csokimikulást.
Aztán rutinszerűen teszem a dolgom. Rámolok, mosolygok, palacsintát sütök. Dolgom végeztével beülök a szobába és nézem, ahogy játszanak. Néha egy-egy szóval irányt adok, de hagyom, hogy elzsongítson a motoszkálásuk.
Egyszerre csak arra rezzenek, hogy a gyerekek izgatottan kiabálják, "Itt volt a Mikulás!"A pillanat egy töredék részéig engem is elkapott az az izgalom, a meglepetés, öröm, amit a gyerekek éreztek. Elfelejtettem, hogy én pakoltam meg a kiscsizmát,csak hagytam, hogy a csoda magával ragadjon.
Aztán persze kopogtatott a józan ész, és már a felnőtt elnéző mosolyával gyönyörködtem az örömükben, és velük együtt csodálkozom, hogy-hogy nem hallottuk meg, amikor a Mikulás bejött az ajtón.
De az álom határán még átsuhan rajtam az az önfeledt érzés amikor hittem egy pillanatra a Mikulásban.
